Megszületett a húgom – ő valamiért megúszta ezeket az őrületeket, az ő jelenlétében sohasem kesergett, panaszkodott -, anyagi biztonság vett minket körül, a családunkat becsülte a környezete, és hál’ Istennek mindannyian egészségesek voltunk, csak az Apám volt folyamatosan „súlyos, és halálos beteg”. Rengeteget jártunk kórházakba, és mivel nem nagyon volt bennünket kire hagyni, leggyakrabban mi is ott toporogtunk a kórházi folyosókon a testvéremmel. Felhőtlen, örömteli időszakokra nem is emlékszem, csak pillanatokra. Természetesen mondanom sem kell, soha nem találtak semmilyen szervi problémát, vagy betegséget nála. Sohasem.

Aztán minden „jónak” vége szakad egyszer alapon elkezdődtek az igazi nehézségek, amelyek megoldásához és feldolgozásához valódi erőre és kitartásra lett volna szükség. Az Apám az addig biztosnak hitt több évtizedes munkahelyét röviddel a rendszerváltozás után elveszítette. Az Anyám kitartó, és aktív közbenjárásának köszönhetően végül találtak neki munkát a helyi Tsz-ben. Raktáros lett. Természetesen az egzisztenciális és tekintélybeli visszalépést nagyon nehezen viselte, és ezt teljesen megértem. Ez mindenkinek fájna, ám az ő esetében ez nem párosult dacos kiállással, hanem a lelki, fizikai összeomlás felé mozdultak el a dolgok. A munkahelyét lényegében csak ugródeszkának tekintette addig, amíg a rengeteg és évtizedekig gyűjtött papírokkal és némi szerencsével nem sikerült magát 50 évesen leszázalékoltatni. Gyakorlatilag, ahogy az ötvenet betöltötte, máris nyugdíjas lett. Mivel tudtuk, hogy alapvetően semmi baja, úgy gondoltuk, hogy most már tényleg béke és elégedettség lesz majd a lelkében, hiszen a létfenntartás terhe már nem nyomasztotta, és alapvetően még mindig tetterős ember volt, olyan családdal, akik eltartották magukat, és nevelték az unokáit egészségben, békességben.

De nem ez történt. Újabb és újabb betegségeket fedezett fel magán, amelyeket gondosan ki is vizsgáltatott, kezdetben nyilvánvalóan azért, hogy az időszakosan megkapott leszázalékolását ne vonják vissza. Ám amikor erre már nem lett volna szükség, akkor is folytatta. Anyám mesélte egyszer, hogy az apám retteg attól, hogy olyan betegsége lesz, aminek következtében a vastagbelét kivezetik az oldalán. Persze ekkor még híre hamva sem volt semmiféle tünetnek. Ám ő mégis kitartóan vizsgálgatta magát kézzel, tükörrel, mindennel ami az eszébe jutott, és persze állandó vendége volt az átvilágító vizsgálatoknak, amelyek éveken át nem mutattak ki semmit.

Aztán jó tíz év múlva, 65 évesen találtak a vastagbélben egy betokosodott cisztát, amit rosszindulatú daganatnak diagnosztizálnak. Hozzáteszem, az után semmiféle vizsgálat sem a vérből sem biopsziából, sem semmilyen más forrásból egyszer sem erősítette meg azt, hogy pozitív rákos sejtburjánzásról lenne szó. Ám az Apám felkészült lelkileg arra, hogy az életéért küzd és orvosai tanácsára vállalta a műtétet, amelynek során valóban kivezették a vastagbelet. Sztómával élt hónapokig, valóban brutális méretű vágásokat ejtettek rajta, és biztos vagyok benne, hogy sokat szenvedett. De valahogy mégis úgy éreztem, hogy önmagát hajszolta bele ebbe az egészbe, és persze nekünk úgy kellett őt tudomásul vennünk, mint aki nem felelős a következményekért, és ha megpendítettem ennek az ellenkezőjét, akkor éppen csak ki nem tagadtak a szüleim. Aztán mégis szerencséje volt, mert idővel visszavezették a beleket és immár teljes életet él. Mondtam is neki, hogy kapott egy új életet, ezt okosan használja fel. Nos, nem így tesz. Szerinte az orvosai hentesek voltak, akik tönkretették az emésztését és az anyagcseréjét, és az utóbbi hónapokban – már lehet több mint egy éve is – felfedezte, hogy ciripelést, csicsergést hall a fejében. Annak is utána olvasott, még ennek előtte, hogy a vastagbél daganat egyik gyakori áttéte az agydaganat. Szerinte neki az van. Most ettől retteg, és mi ehhez asszisztálunk, mivel sem a szeretetteli beszélgetések, sem a veszekedések nem tudták őt az évtizedek alatt kimozdítani őt az önsajnálatból. És ennek mellékhatásaitól esze ágában sincs megóvnia a családját. Nem. Nekünk kötelező vele szenvedni…