Sorscsapás. megküzdés, vagy megadás? (avagy egy elköszönés és egy beköszönés kérés margójára...)

Rá se ránts! Léteznek AZOK a NAPOK, amikor az embernek minden kiesik a kezéből - mondja szelíden egy barát, akihez többed magammal kávézni vagyok hivatalos. Általában szigorúan magam készítem. De most, miután zaklatottságomban kiborítom a tej felét és miközben az egyik kezemmel itatom a szétfolyó fehérséget és a másikból kiesik a mézes üveg kupakja, valaki a társaságból átveszi a feladatot. Megköszönöm és lassan elkortyolom az áttetszően gőzölgő mézes feketét. Felcihelődöm. Ideje hazamenni.

A gondolattól valami belém szúr.

Haza. Hm... De hová is? Felpattanok a villamosra.

Vannak AZOK A NAPOK is, amikor az ember akármerre néz, minden könnyet csal a szemébe. Minden! Kivétel nélkül! Ilyen volt soron tegnap. És VANNAK bambulósak. Amikor az ember bármerre néz, nem lát semmit. Az égadta egy világon semmit. Emiatt, túlmegyek a kiszálláshoz fontos megállón. Hál’ Isten, elég sűrűn követik egymást, nincs messze visszaszaladni. Még hátra van egy eltévedés a szövevényes, limlomos - kicsit rejtőjenős - udvaron, amely az új otthonomhoz vezet. Vagyis oda, amely remélhetőleg azzá válik. Vagy azzá teszem. Egyszer.

Most éppen sehol nem vagyok ott. Már a régibe nem, de még az újban sem. Még egy kicsit levegőhöz kell jutni a “köztes létben”. Ici-picit hánykolódni, majd megnyugodni a “sehol-ban”. Kószálni ide-oda, kapaszkodni az utamba kerülő emberekbe.

Sorscsapás? Én nem annak nevezném. A sors nem csapkod. A sajátunk meg pláne. Inkább terel... valamitól el, vagy valami felé. És persze, adja a leckéket. Mint a jó tanár a nebulóknak a néha piszok nehéz feladványokat. De ha a gyerek ‘vért izzadva’ megoldja, cserébe lehet belőle majd remek asztalos, szerelő, mérnök, vagy orvos. Ki-ki a maga kiválóságában.

Erre természetesen mondhatja bárki is, hogy a gyerekeket a suliban nem érik olyan jellegű veszteségek, mint a sorscsapkodós tanodában minket. Valóban. De minden veszteség egyben egy új lehetőség, halljuk még a csöpögő csapból is. És akármilyen unalmasnak tűnő megállapítás, mégis igaz.

A tavalyi év a veszteségek éve volt. Hosszú - hosszú vívódás és testi tünetek sora rádöbbentett, hogy ki kell lépni egy komolyan megbetegítő helyzetből. És azt egy percig se higgyük, ha valami egy párkapcsolatban nem kerek az egyik számára, az a gyanútlan másiknak gömbölyű lehet. Még akkor sem, ha ez neki ugyan abban a formában nem tudatosul.

Ahhoz, hogy két ember ne tudja folytatni együtt az útját, nem kell, hogy valaki hibás, vagy rossz legyen. Egyszerűen (ami megélve természetesen cseppet sem egyszerű) valamiről, ami különböző bennük és igyekeztek sok-sok éven keresztül összehangolni, mostanra kiderül, nem bírja ki az „ásó-kapa-nagyharang” végállomásig. A munkámban a hasonló cipőben járó hozzám fordulóknak (amikor még eszembe sem jutott, hogy egyszer én is ilyen helyzetbe kerülhetek!) azzal szoktam példálózni, hogy két embernek, aki a maga módján (vagy ízvilága szerint) tanulta főzni a gulyáslevest, a házasságban egy közös receptúrát kell összehozni. Ha én például sok-sok majoránnával, zellerrel és csípősen szeretem, a másik pedig nem szereti az erőset, ellenben tesz bele több fokhagymát és némi füstöltet, össze kell lehet hozni egy kompromisszumos levest.

Valós történet

Orvosok születésemtől halálomig

FÖOLDAL

 

Apám története

TÖRTÉNETEK

Betegségem története

Életem legnagyobb tapasztalata

Sorscsapás, megküzdés vagy megadás

Apu

Anyu

Én vagyok az erősebb!

Élni szép

2.oldal

Küldje el véleményét, hozzászólását!

Űrlap küldése...

A kiszolgáló hibát észlelt.

Az űrlap megérkezett.

HOZZÁSZÓLÁSOK: