ANYU

 

Na végre!...Az utolsó ruhadarab is rákerült, úgy ahogy szereti. Határozott mozdulattal hónaalá nyúlok és talpraállítom. Nem könnyű. Súlyra sem, technikára sem.

- Már olyan goromba vagy, mint azok a nővérek a kórházban – panaszolja. Nem szólok. Érzékelem,  semmi értelme magyarázni, hogy lagymatagul csak ráesni tudnék. És hogy nem a mozdulatom lett goromba, hanem az ő hangulata. Megvárom még megtalálja az egyensúlyát és lassan elindulunk a fürdőszoba felé.

- Jobb lenne már nekem apád mellet… - kezdi a végtelenítettet.

- Lapozzunk, anyu… kérlek...hagyjuk a végére, ahogy a nagyapa szokta volt mondani… – igyekszem elnyomni az ingerültségemet türelmet erőszakoló mosollyal.

Anyu elesettségében, kiszolgáltatottságában cseppet sem könnyű eset. Ahogy nagyanyám sem volt az. (He-he-he… Jó esélyekkel és sem leszek! – vigyorgok önkritikusan... persze az emberlánya azért reménykedik a kivételben, amely erősíti a szabályt, ha máském nem legalább azzal hogy megadatik a hirtelen,  vagy békésen bealvós halál.)

A fürdőszobai műveletek viszonylag flottul mennek. Aztán következik a reggeli, amely pontos koreográfiát követ. Eltérni tőle tilos! Aztán pihenés a nappaliban.

- Kapcsoljátok be a tévét nyugodtan... unalmas nektek itt mellettem – javasolja. Bekapcsoljuk.

- Jaj, nem bírom a meséket!!!…Micsoda butaságok mennek a tévében…

Átkapcsoljuk. A következő csatornán történet megy. Olyan családi forma.

- Nahát, milyen borzasztók ezek a filmek!

Kapcsolunk.

- Amióta apád meghalt, idegesít a zene!

Végre találok egy katolikus misét. Elégedetten felsóhajt és békésen bealszik.

- Tudom, terhetekre vagyok már! Teljesen kicsinállak benneteket! Olyan ideges vagyok! – zendít rá újra és újra miután megébred. Napi többszázszor.

                                                                                            *

Akár szépnek is láthatnám a havas erdőt a házunk mögött. Az Énerdőmet, ahogy önző módon kisajátítottam a kislánykori játékaim helyszínét. Pedig ha jobban belegondolok, dehogyis sajátítottam!  Egy voltam vele! Akkor is az erdőben voltam (az erdő pedig énbennem), amikor épp a szobámban a takaró alatt  gömbölyűre vackoltam magam. Vagy amikor az udvaron terebélyesedő diófán gitároztam.