Szóval szépnek is láthatnám, de tekintetemmel most jobbára egy beláthatatlan belső lelkirengeteget pásztázok. Az ujjaimmal pedig az arcomat! (Pedig valahol máshol sokkal jobb dolguk lehetne! He-he-he…) A franc essen bele! Az elmúlt nehéz napok megint kiültek „varacskos ragyaként“ a képemre. És mindig szétkaparom! Ebben a száműzetésben pedig nincs, aki rácsapjon a kezemre! Persze tök mindegy, mert az efféle helyzetekben mindenképp megtalálom a módját és a helyét, mint a dohányzó kamasz a vécét… Azt hiszem, ez a foltos arc mindaddig kísért, amíg a dolgaim nem kerülnek a helyükre, amíg valahol végre meg nem találom meg a helyemet én magam is.

Szorongva belehallgatok a ház neszeibe. Most, hogy teljesen egyedül maradtam anyuval, nyugtalanabb vagyok. Mégis jobb! Nem volt kellemes közszemlére tenni a gyerekek előtt, ahogy önmagához méltatlanul módszeresen szekíroz. Saját megfogalmazása szerint azt, ahogy „kicsinál“ bennünket. Engem és a bátyámat.

-Tudom, hogy kínozlak benneteket, de nem tehetek róla! Nem tudom uralni… - mondja  önmagát rehabilitálva kényszeredetten, mégis őszinte angyali mosollyal.

A sors ezekben a napokban ezredszerre is próbára teszi a keményen megdolgozott elfogadásomat irányába. Még állja a sarat, de félő, ha sokáig fennáll ez az áldatlan helyzet, jó eséllyel visszacsúszok a „lőjetek le ha elkezdek hasonlítani anyámra“ állapotba. Aztán az is lehet, hogy nem fenyeget. Ki tudná ezt most itt megmondani?

A gondolataimat neszezés zavarja meg. Ugrok. Naná… Mindig ugrok! Még akkor is, amikor látszólag nem.

- Nem tetted oda a teavizet!

- Mindig frissen készítem neked, anyu…- mondom szelíden.

- De én hidegen szeretem!

Na, helyben vagyunk. Indul a kicsinálósdi ! „Húzd ki, tedd le. Vidd oda, szólj annak…“…„Ne teregess az udvaron, havazik.“

Pedig de! Pont oda teregetek! Szeretem, amikor a ruhákat átjárja  a hideg friss hópelyhes levegő. Pláne az imádott erdőm felől. Olyan ez, mintha kicsit beleköltözne a gúnyáimba.

Reggeli után lefektetem a nappaliba. Végigcsináljuk a „nem érdekel semmi, nézz amit akarsz … de ezt azért mégsem, és azt sem, meg amazt sem bírom hallgatni…“ című felvonást a tévé körül.

Végre leülök reggelizni. Vagy mégsem?

Két harapás – egy párnaigazítás.  Egy nyelet – „meg akarok fordulni, nem bírok így feküdni“, három falat – „szomjas vagyok“… Hm… Majdcsak megreggelizek egyszer, de ha nem, sebaj, úgyis szorít már a gyomrom rendesen.

Nehéz megbirkózni azokkal az érzelmekkel amik egyre hatalmukba kerítenek. Leginkább azzal a nehezteléssel, ami – elfogadás ide, elfogadás oda -  mégiscsak fel-felüti a fejét. Hogy gyerekkoromban  úgy  bizonyította a szeretetét, hogy  módszeresen kihúzta a talajt a lábaim alól… Hogy aztán ott lehessen nekem. Mintha valamiért azt vélte volna,  csak úgy tud  igazán erős anya lenni, ha én kellőképpen gyámoltalan kislány vagyok. (Nekem pedig ennek gyümölcseként napi szinten küzdenem kellet és a mai napig meg kell, az illékony önbizalomért…)