APU

 

 

Ülök a kórházi ágy szélén és hallgatom a szaggatottan sípoló légzését.

Mintha az egyre hangosodó érdesség leplezni szeretné a mindinkább elhalkuló életet.  Nehéz szívvel nézem  a napról napra beesettebb, már-már csontvázszerű arcát, amelyből valószínűtlenül csúcsosodik az orra és a fülei.

Egyik kezemmel simogatom a sebektől reszelős karját. Véraláfutásokkal tarkított pergamenszerű bőrére mintha kiborult volna egy bohó festő sárga-bordó-lila festékkészlete.

Fürkészem a fátyolos tekintetet, amely szikrázó fénykorában sem látta igazán azt a kicsi leánykát, aki hajdan voltam és fogom a kezet, amely sosem simogatta őt. Mégis volt köztük egy láthatatlan gyengéd szál és egy vérszerződés:

- Olyat játsszunk kislányom, hogy itt vagyok neked szövetségesesnek meg támasznak, és olyat is, hogy megvédelek, amikor szükséged van rá... Tudom, kicsim, hogy tudod, nem igaz, de te eljátszod, hogy elhiszed nekem.

- Számíthatsz rám!  Játszok magamnak egy olyan apukát, akire mindig lehet számítani... Megleszel elégedve... Szeretlek, apu!

Hagyom, hogy átjárjon a kórteremben keringő elmúlás keser-nehéz illata. Hm. A sors fintora, hogy kizárólag ezt a szagot érzem itt őszintén elevennek, mindenféle 'allűr' és illúziómentesnek.

- Sajnálom apu, de mára már ebből a játékból  lecserélt engem egy nálamnál nagyobb játékos... a játszma végét csak vele tudod lejátszani! Szeretlek, apu!

Elengedem a kezét, hogy megsimogathassam a hidegen verejtékező homlokát. Beletúrok a fehéren gyérülő hajába és puszit nyomok az arcára.

Kicsit kényszeredetten, de bátorítóan rámosolygok.

- Minden rendben lesz, apu! Erősebb vagy, mint hinnéd. Én már csak tudom...

Tudom, hogy tudja, csak imitálom a kurázsit, de úgy tesz, mintha elhinné.

- Szeretlek, apu!